Monda Lajos, a nagy király: eredj szolgám, Laczfi Endre
Küldj parancsot, mint a villám, köss szablyát nehéz övedre
A tatártól nagy veszélyben forog Moldva, ez a véghely
A tatárra veled menjen tízezernyi lófő székely
Kél Budáról Laczfi Endre, veszi útját Nagy-Váradnak
Kölestermő Kunság földén jó csatlósi áthaladnak
Várad kövecses utcáin lovuk acél körme csattog
Messze fénylik a sok fegyver, messze döng a föld alattok
Hallja László a templomban Körösvíznek partja mellett
Visszatér szemébe a fény, kebelébe a lehellet
Koporsója kőfedelét nyomja szinte három század
Ideje már egy kevéssé szellőztetni a szűk házat
Köti kardját tűszőjére, s fogja a nagy csatabárdot
Mellyel egykor napkeleten a pogánynak annyit ártott
Félrebillent koronáját halántékin igazítja
Éjféltájban lehetett már, a vasajtót feltaszítja
És elindul, ki a térre, és irányát veszi jobbra
Hol magasan felsötétlik ércbül öntött lovagszobra
Távolról megérzi a mén, tombol, nyerít, úgy köszönti
Megrázkódik a nagy ércló, s érclovagját földre dönti
Harci vágytól féke habzik, kapál, nyihog, lángot fúvall
László a nyeregbe zörren, s jelt ad éles sarkantyúval
Messze a magas talapról, a kőlábról messze szöktet
Hegyén völgyön viszi a ló a már rég elköltözöttet
Egy ugrás a Kalvária, és kilenc a Királyhágó
Hallja körme csattogását a vad székely és a csángó
Ám a lovat és lovagját élő ember nem láthatja
Csodálatos! de csodákat szül az Isten akaratja
Három teljes álló napig vívott a pogánnyal Laczfi
Nem hiányzott a székely szív, de kevés a székely harcfi
Míg a tatár több mint polyva vagy mint a puszták fövénye
Sivalkodik, nyilát szórja, besötétül a nap fénye
Már a székely alig győzi már veszélyben a nagy zászló
De fölharsog a kiáltás: "Uram Isten és Szent László!"
Mint oroszlán, ví a székely, megszorítva, nem megtörve
Most a bércen, láthatatlan csattog a nagy ércló körme