Napi stresszek, kis izgalmak,
Frusztrálnak és felizgatnak.
A bosszantó események rám vadásznak,
Becserkésznek és nyomasztanak.
A pirítóssütő kenyeret dobál,
Ha nem vagyok résen el is talál.
A kávé is direkt forró,
üvöltve tombol a rádió.
Mindjárt átjön a szomszéd néni
Gyógyszerokról beszélgetni.
Odalent az utcán zsebre megy a játék,
Piszkos árnyékvetők ellopják a másét.
A villamos nagyokat fékez,
Ezért lett drágább a bérlet?
Túróshátú, jellemtelen emberek jönnek,
Keményen agitálnak és, de semmit sem tesznek.
Gombás lett a lábam az uszodában,
Az urológus mondta meg, hogy nem csak a lábam.
Mert az élet mindig megdobál
és az idő is mindig megdobál.
Nehéz megélni a mai világban,
Kizsigerel minket a Világbank.
A stresszek padlóra tesznek,
A stresszek mindig is lesznek.
A stresszek semmibe vesznek,
A stresszek mindig is lesznek.
Elmegyek egy buliba, felszednék valakit,
De félek attól, hogy elkapok valamit.
Az arcomon egy újabb pattanás,
Kinyomom, de a fekély egy kicsit se más.
Ittam egy pohárból valaki után,
Aphták marják szét belül a szám.
Hajam meg egyre korpásabb,
Ezerféle sampont kipróbáltam.
Rendszeresen eszem, mindig ugyanakkor,
De potyognak a fogaim és görcsöl a gyomrom.
Dolgozni mennék időre reggel,
A buszon persze meglöknek engem.
Oké, ilyenkor büdösebb vagyok,
Mert a számon át feltör a gyomor szagom.
Akárhogy, de én is csak ember vagyok,
én nem kívánok sokat csak élni, élni akarok,
élni, élni akarok, élni, élni akarok,
élni, élni akarok.
A kamasz a hátizsákkal tarkón ver,
Ha fékez a trolibusz beverem a fejem.
A lengőajtó homlokon vág,
A tolóajtó a nyakamba vág.
Ha valaki az utcán meg nagyba mutogat,
Az biztos, hogy egyből szájon kap.
Nem is csoda, hogyha megbolondulok,
Az idegeim felmondják a szolgálatot.
Yo, peace a rokkernyugdíjas Zsóka néninek,
és két aranyos unokájának.
Yo, peace a szomszéd Józsinak, akit négy éve leszázalékoltak,
Nyugdíja 48.600 pótlékokkal.
És háború a közösköltség-viselőnek,
és a Tóthéknak, akik a szemetesvödrömet lökdösték.