Elértél végül gyűrött kézfejedig: Fáradt-kék vénák, kihalt futópálya. Megvártad: ma is múltad következik. Megint a jövőt hagytad utoljára. Visszafelé jössz már, ha ennél messzebb... A kanyarban gyér fű, vérpiros padok. A lomha szíverekben salak serceg. Lám, körbeértél... megint ugyanott. Lassíts, az embert úgyis utolérik Gáncsoló sorsok, könyöklő holnapok! Ne kapkodj, ne vágj fel, lefutod végig! Szép ez a ny, szép és vontatott. Lábad nyomán fürge falevél sprintel. Szél duruzsol csak, hűvös, halk zene. Tudd, hogy ha volt is cél, ma már nincsen. Húzd meg a végét, hajrázz, halj bele! Nem látok temetőt, nincs hol hajtanom fejet, Mégis nézte egyik szemem a sírt, a másik a nevet. x4 Csalódások pehelysúlyú ballasztja - Némán szólva bennem magát hallgatja. A szép zsák egyetlen tele tükörre miért legyen? Siketségem hozza balanszba a mérlegem. Legyen csak egy, aki nem mérlegbe hisz. Nyelvem vitorlám. Veled minden szó előrevisz. Eszköz nem kell, hisz súlyunkból minden egy. Az eltávolodás: visz a kár mindig közelebb. Így mikor megállunk forró lábakon a víz felett - Feloldja tömegvonzását a tisztelet. Most láttad először, minden vonását ismered; Szintén Zen észjárását lesik meg az istenek.