Maszek volt a dömper, a ház meg tanácsi. Bagózott a kertben egésznap a bácsi. Kőasztal tövében megpihent a járgány, Két cipő a fényben csillogott a járdán. Öreg lába lomhán, tapogatva lépett. Körülötte gyors volt, harsogó az élet. Szeme hályogán át messze-messze látott. Nyíltak szürke ajkán furcsa füstvirágok. Sarokig ment, aztán megállt tétovázva, Tovább sose indult, fogódzott a házba. Hajnival a fűben tanakodtunk néha, Hova ez a kurta, ide-oda séta? Néhányéves fejjel megfejtettem végül: - Hajni, ez az ember valahova készül! Mint kíváncsi kölykök, latolgattuk máris: Mi lehet a nagy cél? Adony? Bicske? Párizs? Azt a néhány lépést járta újra, újra. Így készült a hosszú, világvégi útra. Egyszer aztán nem volt. Elutazott innét. Nem fújja a szél már mindig tiszta ingét. Kidobtuk a dömpert, másé lett a pálya, S megőszült a Hajni mosolygós papája. Én volnék a régi, Tél utcai gyermek? Faggatom a néma, harmincéves kertet. Megnőttek a bokrok, idegen a pázsit, De még ma is gyakran ott látom a bácsit.