Földre kucorog a maradék apró szemű, szétszórt szerelem Fogja, viszi el az árnyakat, ami szorítja, fonja a szívedet Megtört, egyedül földereng, hogy menekül az a rég volt kegyelem Dúdol hazabújt csöndjeidre visszahullt szél éneket Mára nem üzen a türelem, nem fogja össze ölben elnyugvó kezeink Nincs más, csak amit az ölelés Kiszínez a fényből s a magányra leterít Ezen ülsz, neve sincs, az árvaságod kitekint és a titkod kiderül Nemesül a világ, ott szunnyad el, aki volt már egyedül Sötét az ég fölül, a fákra visszaült a tegnapi fegyelem Mi mozdul, csak a születése az új holnapnak, mi minket betemet Te se félj, nem emészt ma semmi, ami eddig elfedte őrző szemeink Halkul ez a táj, alszunk és csavarognak fénylő vizeink