Nehéz a levegő, beborít a köd. Semmiben kóválygok, vállamon a csönd. Összefolyt az ég, nincsen zöld se kék, Nem vágyom másra csak, hogy lássak én is fényt. Úgy érzem néha magam, mintha már Egyedüli társam, csak a magány. Nem vagyok része semmi egésznek én, Bármit mondok mit sem ér. Céltalan utakon van aki tévelyeg, Ha nem tetszik amit látsz, kényszer a képzelet. Menekülnék, de már nem tudom hova, hova, hova... Felszakadt az ég, Kitisztul végül a kép, Együtt állunk, te meg én, Itt, a remény peremén