Dermesztő, hideg reggelen A hajnali ködöt rágva, Szomorú szívvel gondolok Az erdélyi fenyőfákra. Ahogy az erdeinket pusztítják, Úgy pusztul vele a népünk, S mikor az utolsó fát kidöntik, Akkor lesz nekünk is végünk. Nézem az idős bácsikat, Kik az életben láttak már mindent; Vakuló szemükkel keresik, De nem találják az Istent. A nénik is inkább csak sírnak, Nincsen sem család, sem gyerek, - Idegen országba mentek, Hogy jöttmentként élhessenek. Refr.: S bár ugyanaz ismétlődik Száz meg száz éve régen, Mi ébresztő kiáltás helyett Suttogunk csak a szélben. Megmondom én, hogyan lehet, Hogy magyarként éljük a jövőt: Ameddig azok döntik, Mi ültetjük addig a fenyőt. A bajban sem ismerjük egymást, Nem nyújtunk segítő kezet; De ha nem hiszi magyar a magyart, Az út már a pokolba vezet. Hisz' éppen úgy oktalanság, Hogy ki szeret, ne érdekeljen, Mint hazug törvényt hozni A jogos gyűlölet ellen.