Mikor a vadállat az áldozatára ront, Mikor a bakancsok alatt recsegve törik a csont, Mikor az őrület a tetőfokára hág, Mikor a fájdalom a lelkem mélyében rág. Mikor a gyűlölet azt üvölti, hogy fél, Mikor a szörnyeteg annak is örül, hogy él, Mikor az értelem már tényleg semmit nem ér, Mikor a tisztesség tizenkilencre lapot kér. Mikor a gyalázat ünnepli önmagát, Mikor az alázat kéri a legjavát, Mikor az önérzet hallgat akár a sír, Én nem csodálom, hogy a magyar ember örömében is sír. Értettem s féltettem mindent, ami van, De néztem és éreztem, vagyunk még annyian, Akik azt látják s gondolják úgy, ahogy én, Ha sorba kell állnunk, hát álljunk az elején.