Ez egy hiába valóvilág Letörlöm a mocskot Hozz ammóniát Savak, lebomlás, maróhibák Írjunk a halálból paródiát Hogy két hete nem tudok aludni már De aggódni kár Ébren vagyok, de itt dolgozik bennem Hova a jókedv csak hazudni jár Ide vettem egy növényt Hogy virágzik majd, meg hogy elvarázsol Bárkit, ki belép a no-go zónámba Ahol bentlakásosak a hervadások És a tér ezen kívül amúgy elég üres Jövőnek látszani elég kevés Azt hittük átépítés lesz, bár ez még tuti, hogy csak leépülés Ha a tél a redőnyön át benéz Látja, hogy gyűlik a falban a penész Hogy lassan épül a halál És én csak cipelem a köveket, hiába nehéz Hiába nem akarom látni De ha a szemem, a földre lenéz Rájövök, hogy régen elvesztem a részletekben És már nem is tudom mi volt az egész Csak feles, cigik meg feles poharak A rövidekből így lett hosszútáv Túl sokat játszottam már az idővel Érzem, hogy belülről bosszút áll De basszunk rá, minden túl gyorsan ér véget A pillanat magában pusztul el S elnehezülnek a szemhéjaim És nehéz a föld is és posztulál Ez már a halál vagy még rosszulás Az évek elhordanak, bezárnak Majd kinő a fű utána Csak minek nő, hogyha majd leszárad? (minek?) Az újralevés, nem a semmi nem marad Mert hosszú az éjjel, de érzem a hajnali harmat Most lepihenek a többi még várhat Most pontot teszek a végére