A fák a domb tövén egy férfiről mesélnek Szakálla földig ér és barátja a szélnek, Régen él a völgyben, mindig máshol ébred, Vizes levél után száraz gallyon lépked. A lába mindig tudja, merre visz az útja, Az ágak között kezét jó magasra nyújtja, Napsütésben fürdik, megemelt kalappal Hálát ad az égnek minden egyes nappal. Együtt szomjazunk egy esőcseppre várva Halkan illanó, lágyan lebegő Minden körbeér, készülünk az árra, A merüléshez veszünk levegőt. Nincs néki ismerőse, sem neve, se múltja Hogy igaz-e vagy képzelt, a jóég sem tudja! Tiszta forrásvizet kortyol minden reggel, Ha látnád, azt gondolnád, milyen boldog ember. Itt van ő és én, A szikla peremén, Az Isten tenyerén. Együtt szomjazunk egy esőcseppre várva Halkan illanó, lágyan lebegő Minden körbeér, készülünk az árra, A merüléshez veszünk levegőt.