Szomjazunk, fogytán van a vizünk És az istenünk vagy akit annak hiszünk Véneket küld a nyomorba És már nekünk sincs, de még mindig viszünk És az istenünk vagy akit annak hiszünk Ifjakat küld a pokolra Mert bánatát csak mások bánata csillapítja Micsoda kép lett, két színből áll Szabad szemmel látható Nincs rá képlet, annyi bánat örömre nem váltható Megdőlt tanok homokján megtört, meddő anyák zokogják Hogy már nekünk sincs, de még mindig viszünk És az istenünk vagy akit annak hiszünk Gépeket küld a nyomunkba Hosszabb műszak, rövidebb láncok Rövidebb évek, korai ráncok Félig a sírban fiatal srácok Sűrű az éjjel, így csak nappal álmodnak Kihulló fogakkal Hulló fogak, égő otthonok Napnyugaton már azt beszélik, hogy nem érjük meg Nem érjük meg a holnapot Az én nyakamban láncok lógnak A te nyakadban karátok Itt az idő, hogy felfogd végre, mi sosem leszünk barátok Mert míg a te váraid felépültek Az én álmaim elévültek És akik állni se tudtak, elém ültek Az én nyakamban láncok lógnak A te nyakadban karátok Itt az idő, hogy felfogd végre, mi sosem leszünk barátok És századjára is kiállok és ezredjére is kiáltok Itt az idő, hogy felfogjátok, a rohadt kurva anyátok Sosem leszünk barátok