És ismét szobám magánya vár, erőm sincsen megtörni már Minden erőmet a haldokló nappal rózsaszín vattái isszák fel És kifáradt haragom facsarom beléjük A szürkülő ég levegője fullasztóan tapad rá a bőrömre A fekete vaskorlátot rázva, tudom, éjjel úgysem alszom Póznák, járdák, lámpák között vívom értelmetlen harcom Végső soron, ha úgy esne, hogy önmagamra bajt is hoznék Tudni azért megnyugtató, hogy senkinek sem hiányoznék Penészes falak között jobb híján Fájdalmam beleüvöltöm a legmocskosabb sötét sikátorokba Szennyes pocsolyák tükrében fürdetem a bánatomat Fölém tornyosuló lámpák jelölik ki az utamat Végső soron, ha úgy esne, hogy önmagamra bajt is hoznék Tudni nagyon nyugtalanító, hogy senkinek sem hiányoznék Minden életkép oly életlen Lassan rá kéne ébrednem Hogy fogalmam sincs mire várok Nem keresek, nem találok Ha volt is hitem egy időben Egy jobb életben, hát elvesztettem És nem én voltam, nem én döntöttem