Fölé hajol és újra lesújt Nem bántja, ha látja lassú halálát Neki csak játék, ha élve temetheti anyját Miféle durva szimbiózis Ha az élősködő nem hagyja élni gazdáját De a mázsás köveit mégis nyakába akasztja? Hol? Mondd hol veszítettük el az öntudatunk? Miért, mondd miért rágtuk el a köldökzsinórt? Bármennyire hű magához Bármennyire célratörő Bármennyire vakmerő A lejtőn már nincs erő Félő, hogy e hajsza nem tart soká Pihenni tér néhány ezer év Az anya csak sír, nem bírja tovább Visszaszorítja lélegzetét De a sakkfiguránk ezután is A fekete mezőről a sötétre lép Mérföldes lyukakat égetve civilizációnk ütőerén Hol? Mondd hol veszítettük el az öntudatunk? Miért, mondd miért rágtuk el a köldökzsinórt? Bármennyire hű magához Bármennyire célratörő Bármennyire vakmerő A lejtőn már nincs erő Bármennyit ér, bármit remél Véreskezű helytartóm Fejezd be végre a művedet Fényes jövőddel elalszom én is Hiába képzeled Hogy ez a sarkított kép, anya és gyermek Könnyen elválasztható És ha veszted érzed Eleresztett véred újból feltámasztható Bármennyire hű magához Bármennyire célratörő Bármennyire vakmerő A lejtőn már nincs erő Bármennyit ér, bármit remél