Szóval beszéljünk arról Hogy hányszor kérdezted magadtól Hogy miért dől rád az Isten fája Van-e egyáltalán értelme felkelni holnap Miért megy le a nap anélkül Hogy az a bizonyos mágikus pillanat Az örökkévalósággá vált volna eggyé Csak csonka gondolatok És gondtalan csontvázak hevernek a szíved temetőjében Miközben te minduntalan hajszolod azt az elérhetetlen képet Amit a mámoros esték és kietlen másnapok ígértek Csak hogy végül egyetlen érzésben összpontosuljon minden Amire már régóta vártál Hogy a dallamtalan szíved verése Újra visszhangozza a régi álmok hangját Hogy úgy érezd ez a pillanat Lelkedből kiseper, és soha nem érhet véget Lelkedből kiseper, és soha nem érhet véget És amikor azt hitted hogy vége Egyszercsak újra megjelenik az a csodálatos Ám ugyanakkor terhes csillag Aminek egyetlen reménysugara újra betölti az éjjelt És kiüríti a nappalokat Te pedig remegő szívvel És szorított torokkal ülsz a szentségtelen sorsod leghátsó ülésen Csukott szemmel bízva a szebb jövőben Abban a félig elhomályositott képben Amit kitört foggal és véres kezekkel is addig szorítasz Amíg testedben pislákol az érzés És nem szűnik a vágy a teljesség iránt Ezért a pillanatért élünk És ezért az életért szenvedünk most mindannyian