Egyre kevésbé érdekel, hogy egyre kevésbé érlek el
De a mai estén súlya van a szélnek hangja a fénynek, éle a sötétnek
Mi felém növekszik és nyeli el a teremet a lassan korhadó révület
A betonba zárt szikár paraszt erő, magamba rejtett önkívület
Ahol a nyomorúságot bassza a szegénység, az idő homokja rég megrekedt
Az utolsó józan gondolat rólad, mint a salétromos vakolat lepereg
A lelkedet adtam az Ördögnek és ínadba szállt a bátorságom
Eszem tokjának gondját viseld, ha elveszed újra a méltóságom
Húsomba vág a magány és egyre mélyebbre süllyedek
Az izolációs katakomba álmaim szilánkjain lépkedek
Hiába csaltam a lelked dalra, a szelídítésnek túl nagy az ára
Testem a teknő, csontom az árboc, húzd fel a bőröm a vitorládra
Tépje a ladikot a facsaró erő ez a mindent rengető förgeteg
Roskad a padló, recseg a hajótat, a szélboszorkány felnevet
Metszett Torkom gégerecsegését kérges bőröm zajfala nyeli el
Hiába nézi a szívem az arcod, az arcod a szívem nem ismeri fel
Tágra zárt szemek tágra zárt torok, Így ítéltek végül életre
Terméketlen prokasztinátorok, lángnyelvek közt széltengerben
Írjuk a holnap margóira
Ez a legbetegebb fantazmagória