A semmi súlyától is kilazulnak már az üres polcok
Fülsértőn őrlődnek csigolyaim közt a levált porcok
Egy arasszal az ég felé Ahogy késő ősszel a szél zenél
Készakarva nőttek az ész-avarban a makacs hullafoltok
Ritkán mikor nappal a hold átizzik a haragos kék egen
Minden tetted félve nézem, általában részegen.
Vesztegzár van az elme partján, kietlen fekete kátrány
Szódagályod hullámsírja temeti a tudatom a végtelent
Mond, mennyi pofon kell még hozzá?
Mond, mennyi pofon kell még hozzá
Hogy álmaimban ne te érj hozzám?
Mennyi csontot kell, még lerágjak
A maradék lelkemet is ledaráltad
El vakulva néztem, ahogy hályogként szememre nőttek a szirtjeid
Szánalomba burkolt halvány szavaid az empátiát színlelik
Ismerem már, ismerem őket, érzem a rohadó gerincvelőmet
Képzeletemben megnyomorítod a szín kavalkád színeit
Szorítsd a torkom, szorítsd erősen, már nem is tudom, kit rejt a kéz
Málló vakolat, pepita csempe, szemtükröd romjain visszanéz
Vesztegzárral az elme partján késő éjjel a szél zenél
A múlt tüzéből a jövőm fénye szenvedésből szenvedély
Mond, mennyi pofon kell még hozzá
Hogy álmaimban ne te nyúlj hozzám?
Mennyi csontot kell, még lerágjak
A maradék lelkemet is ledaráltad